2013. november 1., péntek

Viviane Villamont - Kisdarázs

Sziasztok!

Bár nem mostani könyv, azért el kell mondanom, hogy ha valaki akar egy jót bőgni és egyszerre hatalmasakat nevetni akkor mindenképp vegye meg, olvassa el! Az első pár rész kicsit érdekes lehet, hiszen Viviane - vagy apja becéző szavaival: Kisdarázs - csupán öt éves mikor megismerkedünk vele, s öt éven keresztül kísérhetjük végig az útján; mikor elhagyja az édesanyja és merő bosszúvágyból elszakítja a férjétől a kislányt, mikor belép az iskola ódon falai közé, ahol az apácák határozzák meg mit írhat a papának, betegséget, örömöt, szenvedést. A regény hangulata mégsem tragikus, vagy túlontúl akadozós, mert a kislány természetes bája, humora és az a tipikus ellenállhatatlan stílusa gondoskodik róla, hogy élvezetes legyen. Ami leginkább megfogott ebben a regényben az az apa-lánya kapcsolat, ami mára talán teljesen eltűnt a világból. Ez az a szülő-gyermek kapcsolat, ami nagyon ritkán alakul ki, de ha már ott van akkor egyszerre idéz fel meghittséget, védelmet, tréfálkozást és örömöket. Egyébként számomra Claude - Kisdarázs apja - a legszimpatikusabb szereplő.
A kissé néhol túlságosan is dramatikus műfaj, nem más, mint az író önéletrajzi visszaemlékezése. Meg kell jegyeznem, aki nagyon vallásos annak lehet nem kellene elolvasni, ugyanis nagy hangsúlyt fektet az Isten-ember kapcsolatra, ami végül mindig abban teljesedik ki, hogy az ember csak magára számíthat, mert Istent ugyan nem érdekli. Továbbá ócsárolja az apácákat, akik az akkori Franciaországban nem féltek fizikai illetve lelki terrorban tartani gyermekeket, csak azért, hogy "megtisztuljanak". És most így a végére néhány darabka a könyvből.

...
(Első nap a zárdában)
"Nem bírom tovább, elejtem a tányéromat, és futok a kijárat felé. Nem akarok itt maradni, vissza akarok menni a papához füstölt heringet vacsorázni. Olyan jó volna, ha magához szorítana. Egy fekete madár utolér, megragadja a blúzom ujját. Kitépem magam; döbbenten nézi a rongyfoszlányt, ami a kezében maradt. Az elkeseredés erőt ad, elrohanok mellette, le a lépcsőn. Odalent félig nyitva az ajtó. Már kint is vagyok az udvaron, futok a kapuhoz, ahogy a lábam bírja, kifulladva megragadom a kilincset, próbálom lenyomni, teljes erőmből rázom, rángatom. Könnyek fojtogatnak, tehetetlenül térdre esem, papát szólongatom. Papa! Segíts rajtam, papa!"
...
(Claude bedühödik)
"Zajos a város. Álmos vagyok.
-    Ébredj fel, megérkeztünk!
-    Hova?
-    A börtönödbe.
-    Hova mész?
-    Beszélni a főnöknő fejével.
Ruhasuhogás: ott áll mellettünk a főnökasszony. Papa magával ráncigálja a folyosóra.
-    Ne hagyj itt, papa! Félek. Mindent elmondok. Nem akarok alázattal tűrni. Enni, inni, énekelni akarok, szívesen csinálok bármit, csak ne kelljen egész nap takarítanom.
-    Nyugodjon meg, gyermekem.
-    Hagyjon békén! Már elég verést kaptam Marie-Josephe nővértől. Könyörgök, papa, vigyél el innen! Meg fognak korbácsolni. Megfenyítenek, ahogy négy éve mindig megfenyítenek. Sose árultam el, mert azzal fenyegettek, hogy akkor nem találkozhatom veled. És én mindent elviseltem, hogy vasárnaponként veled lehessek, de most nem bírom tovább, el akarok menni. Álszentek, gonoszak és kegyetlenek. Isten szolgái. Akármit csinálhatnak, Isten feloldozást ad nekik.
Kiáltozásomra egyre több növendék gyűlik körém.
-    Távozzanak, kisasszonyok! A sátán beszél ebből a gyermekből. Könyörögjünk az Úrnak, hogy bocsássa meg a vétkeit.
Apám gúnyos nevetése belefojtja a szót. A főnökasszony felismeri benne az ördögöt, a rettegett gonoszt; ez a faragatlan tuskó nem átall idemerészkedni, és zaklatni őt. Felháborító!
Apám falfehér. Állkapcsát összeszorítva megindul az átkozódó fúria felé. A főnökasszony rémülten összekulcsolja a kezét, és a Mindenhatóhoz fohászkodik.
-    Ha vétkeztem volna, Uram Teremtőm, megbánom bűneimet, csak most ments meg!
Az Úr süket marad a rimánkodására. A főnökasszony rettegve apám lába elé borul, és gyáván könyörög neki, hogy hallgassa meg. Papa az arcába köp.
-    Gyere, Kisdarázs, egy percig se hagylak tovább ebben a rohadt kuplerájban.
"
...

...
(Szomorú gondolatok)
"A szentségtartó zárva, mint mindig. Kicsiny ajtaja a kutyám ólját juttatja eszembe. Filkó. Te bezzeg meghallgattál, ha bánatom volt, és sose haraptál meg. Vigasztaltál, megnyalogattad könnyes arcomat. Bárcsak volna Isten, és volna neki varázsereje! A varázspálcájával örökre eltüntetné Maddalenát. De ha az anyám nem tűnik el, és a papa elveszti a válópert, én nem akarom, hogy a hideg földbe temessenek, mint Félicie-t. Megkérem a papát, hogy vigyen el Ormes-ba, és fektessen le a fűbe a szomorúfűz alá. És azt se akarom, hogy felakassza magát, feküdjön le mellém, és a Voulzie majd örökre elringat bennünket. Filkó, te fogsz ránk vigyázni, te meg a folyóm, és megharapod a sírásót, ha el akar temetni minket. "
...
(Happy End)
"-    Ne álmodozz már! Hív a nővér, nem hallod?
Kimegyek Léonie után a folyosóra. Szomorúnak látszik.
-    Apád vár a fogadószobában, kicsikém.
-    El... elvesztette a pert?
Léonie nővér némán lehorgasztja a fejét. Lassan elindulok a fogadószoba felé. Megállok az ajtóban. Nyirkos a tenyerem, a torkomban dobog a szívem. A keresztre feszített Jézusra téved a tekintetem. Mintha megmozdítaná a fejét, és ökölbe szorítaná a kezét. Igazi vér folyik a sebeiből; mindjárt segítségért kiált. Rémülten rohanok be a szobába.
-    Papa!
-    Kisdarázs! Hát ez meg mi? Mért nem öltöztél fel? És hol a bőröndöd? Micsoda fancsali képet vágsz! Úgy bámulsz rám, mint borjú az új kapura. Mi az, nem is örülsz?
-    Minek örülnék?
-    Gyagyás ez a kiscsaj ! Hát annak, hogy elmegyünk. Isten veletek, kedves nővérek, vége a hülyítésnek! Megyünk, kirúgunk a hámból.
-    Te nyertél?
-    Hát persze hogy én nyertem! Ki a fene nyert volna, ha nem az öreged!
"

Remélem meghoztam hozzá a kedveteket ^^